Az alábbiakban olvashatják a Megemlékezésen elhangzott Ünnepi beszédet, melyet Bánfalvi Lászlóné Zsóka írt, aki az Ózdi Művelődési Intézmények Városi Könyvtár ny. vezetője.
100 éve született Szeleczky Zita – Centenáriumi ünnepség
Kedves Emlékezők!
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…”-írta Tamási Áron. A nekézsenyiek itt vannak otthon, ebben a kedves, hegyekkel koszorúzott kis faluban,melyet most, az idén 100 éve született,anyai ágon itteni kötődésű Szeleczky Zita is rajongásig szeretett. Örök álmát is itt alussza a nekézsenyi temetőben, szerettei körében, hazai földben.
Szeleczky Zitának, XX. század kiemelkedő színművészének életútjáról, művészetéről ma már sok írott és elektronikus forrásból tájékozódhatunk. Megnézhetjük filmjeit, meghallgathatjuk versmondását, dalait, könyvek jelentek meg róla, s a világhálón is rengeteg információ áll a róla érdeklődő rendelkezésére.
Nem volt ez mindig így.

A múlt század második felében még sokkal több rajongója élt köztünk, aki valaha élvezte színpadi játékát, látta filmjeit, olvasott róla a korabeli lapokban. A szerencsések, akik személyesen is találkoztak vele, életük végéig megőrizték ennek emlékét. Az emigráció évtizedeiben előadóestjein a világ minden részén élő magyarok könnyezve emlékeztek vele együtt szülőföldjükre.

A fiatalabb korosztály csak szülei, nagyszülei emlékezéseiből hallhatott róla, melyekben egy szép és bájos fiatal színésznő alakja sejlett fel a múltból, aki a XX. század kiemelkedő művésze, a magyar kultúra, a magyar irodalom elkötelezett tolmácsolója volt.
Vannak emberek, akik azért születnek, hogy jóságot, szeretetet, békességet, szépséget sugározva maguk körül, hitet, örömet, erőt nyújtsanak azoknak, akik személyesen ismerték őket. Ha pedig még alakjukat meg is őrzi a film-és hangszalag, még az utódok is részesei lehetnek a csodának.
Szeleczky Zita is ilyen ember volt ,illethették akármilyen névvel: A Nemzeti üdvöskéje, A katonák és a nemzet kishúga, Magyarország szőke kishúga, A XX. század Dérynéje, Árva magyarok vigasztalója, Az égi társulat ékes csillaga: ő mindig ugyanaz maradt,Wass Albert szavaival: ”Maradnak az igazak és a jók,A tiszták és a békességesek…”
Ugyancsak Wass Albert írta neki-sorstársa az emigrációban-, hosszú évtizedekig tartó barátságuk során írt számos levelének egyikében:
„Az élet szép és Isten jó. Magát…hazavárják…a magyarok,hogy szépségében,tehetségében,örök ifjúságában gyönyörködjenek Maga még haza is megy,.hazatér a dicsőség színpadára. Daloljon még nekünk és mi meghalljuk azt még „odatúl” is, és könnyebb lesz tőle a lelkünk…”
Szeleczky Zita élete alkonyán hazatért és megadatott neki az a kegyelem, hogy imádott hazájában, szerettei, tisztelői közül távozva, akik ismerték és szerették, elmondhatta utolsó rádió interjújában:: ”Boldog vagyok,hogy szolgálhattam…
Idézzük fel ennek a „szolgálatnak”a főbb állomásait, mely egyben bepillantás az elmúlt évszázad magyar történelmébe, művészetébe és az emigrációban élő magyarok gondolkodásába és életébe. Ebben segítséget nyújt maga Szeleczky Zita, aki ugyan nem vezetett naplót, de emlékeit hangkazettákra rögzítette, mely emlékek később eredeti dokumentumok, fényképek, hanganyag kíséretében meg is jelent Jávor Zoltán, a művésznő keresztfia jóvoltából .
1915. április 20-án született Budapesten, Szeleczky Emmánuel és Négyessy Amália harmadik, legfiatalabb gyermekeként. Apai és anyai ágon egyaránt több évszázadra visszavezethető nagy múltú nemesi családok leszármazottja. Édesapja mérnök-vállalkozó, aki részt vett az Eger-Putnok vasútvonal építésében, s így ismerte meg Nekézsenyben a birtokos Négyessy Barnabás egyik lányát, Amáliát.
„Anyai nagyapám, Négyessy Barnabás földbirtokos volt Borsod megyében, egy kis faluban, Nekézsenyben. Édesanyám, Négyessy Amália nagyon szerette szüleit, különösen az édesanyját… A vagyon..amúgy sem volt olyan nagyon nagy… Körülbelül 500 hold, amit a nagyapám keservesen gyűjtött össze, mivel a család 1848 után teljesen tönkrement. Dédnagyapám, miután a szabadságharc bukásával minden vagyonát elvesztette, elkeseredésében azt mondta: ”Egy olyan faluba fogok költözni, ami úgy el van dugva a világtól, hogy oda ellenség soha be nem teszi a lábát.” Ez volt Nekézseny, egy hegyekkel körülvett kis katlanban lévő falu, amely tényleg egyedül állt, nem volt benne más, csak egy református templom. A templomban a szószékkel szemben helyezkednek el a Négyessy család székei… Mi ünnepnaponként nagy büszkén, szépen, rendben bevonultunk a számunkra fenntartott padba. Jobbra ültek az asszonyok…, balra pedig a férfiak. Fölül a templom karzatán mindig egy kisfiú olvasta fel a zsoltárokat… Akkor szépen húzva elénekelték a régi zsoltárokat, mint a”… Tebenned bíztunk eleitől fogva…”
„ A vasútvonal… gyönyörű, csupa töltés, csupa alagút. Olyan szép a táj, hogyha az ember vonaton megy, akkor az egyik oldalról a másikhoz szalad, hogy melyik vidéket nézze inkább. Erre roppant büszkék voltunk gyerekkorunkban, mert ha utaztunk, és az emberek élvezték, akkor mi odáig voltunk a büszkeségtől, hogy ezt a mi édesapánk építette.
„Gyerekkorunk legszebb élményei a nekézsenyi nyaralások voltak. Még állt a családi ház, egy nagy nemesi udvarház… . „…Mi nem egy üres házat látogattunk, hanem szerető embereket, akik a nehéz pesti időkben szinte életben tartottak bennünket a sok-sok csomag által…”
„esténként összeültünk az eperfa alatt és Erzsi néni a remek humorával falusi történeteket mondott nekünk. Sokat mesélt a családról, Magyarország történetéről, megismertük a csodás mondákat, legendákat és persze rengeteget mulattunk. Ha én úgy tudnék mesélni!…”Élveztük a nyarakat és mindig ott erősödtünk meg. Egészen iskolakezdésig ott maradtunk…”
„Ezek az élmények és alakok ma már gyerekesen hangzanak, de akkor nagy nyomot hagytak a lelkemben. Annyira megmaradtak és belém ívódtak, hogy később-amikor a színészetben arról volt szó, hogy egy parasztlányt kell alakítani vagy egy udvarház fiatal kisasszonyát, csak úgy előjöttek. Akkor még nem jutottam „nagynéni szerepekhez”, de ma nagyon jól el tudnám játszani Jolán nénit, vagy Erzsi nénit… Szerintem minden beépül az emberbe eltéphetetlenül… zA ember a múltja nélkül semmit sem ér. Akinek nincs múltja, annak nincs se jelene, se jövője…”- így vallott gyermek-és ifjúkori élményeiről Szeleczky Zita.
Elemi népiskolai és leánygimnáziumi tanulmányai befejezése után 1933-ban nyert felvételt a Színiakadémiára, diplomáját 1936-ban kapta meg.1941-ig volt a Nemzeti Színház tagja, nem sok időt adott neki a sorsa, hogy a nemzet első színházában játszhasson. Szép színpadi szerepeket formálhatott meg, a Szentivánéji álom Titániájától, Tóth Marin át (A Noszty fiú esete Tóth Marival), Tamási Áron Énekes madarának Magdájáig. 22 évesen kapta első filmszerepét A méltóságos kisasszony című filmben. Hamarosan, még a szó mai értelmében is, igazi sztár vált belőle. Ezután még közel 30 filmben játszott. Nagy sikert aratott többek között a Rózsafabot, a Sziámi macska, a Sok hűhó Emmiért, a Zenélő malom című filmekben. A filmrendezők szívesen dolgoztak vele, a közönség rajongott érte.
A háború idején kórházi szerepléseivel vigasztalta a sebesülteket, így próbálta enyhíteni fájdalmukat, így lett a nemzet kishúga. Állandó szereplője volt a honvéd-kívánsághangversenyeknek és zsákszámra kapta a katonák leveleit. Rendszeresen megszólalt a katonarádióban és anyagilag is támogatta a harcolók megfelelő ellátását.
1941-ben távozott a Nemzetiből, majd kipróbálva magát a Nagymező utcában elvállalta a Mária főhadnagy című Huszka-operett főszerepét, majd a Madách Színház következett.
Majd egyre zavarosabb idők jöttek, a politikában, a művészeti életben,a mindennapokban egyaránt.1944 októberében még bemutatták utolsó magyar gyártású filmjét, Az első címmel és decemberben  utoljára színpadra lépett Gárdonyi Géza: Annuska című darabjában.
1945-ben elmenekült az országból, ahol később hazaárulással vádolták és távollétében tartották meg a büntetőeljárást. Az ellentmondó tanúvallomások, a bizonyíthatatlan vádpontok ellenére a népíróság elítélte, foglalkozásától, jogaitól eltiltotta, vagyonát elkobozta.
Élete alkonyán így nyilatkozott: ”Hogy mi volt a bűnöm? Az,hogy Magyarországon magyar mertem lenni…” S,hogy mit jelent magyarnak lenni?Ezt így fogalmazta meg Wass Albert:
„… mindent jelent magyarnak lenni, és éppen az a szép benne, hogy örömet is és bánatot is, büszkeséget is és erős elhatározást is egyszerre jelent…”
Hosszas hányattatás után családjával 1948-ban Argentínába vándorolt. Létrehozta az ottani Magyar Nemzeti Színházat, és olyan magyar klasszikusokat állított színpadra, mint az Ember tragédiája, a Bánk Bán. Társulatához csatlakozik Páger Antal, Hajmássy László, majd Szilassy Lászl, akivel sok évig játszott együtt.
Legfontosabb kötelességének a magyar kultúra ápolását tekintette az emigrációban:
”Én úgy érzem, hogy az Isten mindnyájunkat… valami céllal rendelt ide… Mindenki a tudása és tehetsége szerint kell, hogy szolgálja a magyar ügyet. Én tengereken, világrészeken át magammal hoztam a mi magyar költőink lelkét… a nevetést, a sírást…- az önmarcangolást és megbékélést…”
Az 1956-os magyar szabadságharc idején drámai kiáltvánnyal fordult a világ asszonyaihoz. Az argentínai elnök külön kihallgatáson fogadja, rádiókban és televíziókban szólal fel szeretett hazája érdekében, az argentín rádióban előadássorozatot tart hazájáról.
A kiáltványban így ír:„Csodálatos nép! Szeretett népem! Csodállak… szeretlek… kétségbeesetten szeretlek egészen a halálomig. Az életemet adnám, csak képes lennék megmenteni téged. Magyar vagyok és nem tudom elfelejteni a népemet, nem tudom. Nem akarom azt mondani, hogy minden elveszett. Mikor a férfiak azt mondják, hogy elérkezett a vég, nekünk, asszonyoknak kell tartani az erőt a cselekvésre… Működjenek együtt velem…”-kéri a segítséget nemzetének.
A magyar vers szerelmese és hivatott tolmácsolója volt, aki nagy átéléssel szólaltatta meg a magyar költészet gyöngyszemeit. Bejárta Dél-Amerika, Kanada, az USA és Ausztrália magyarlakta városait, s fellépéseiben nemcsak megidézte a magyar haza felejthetetlen szépségeit, de mindig a haza szeretetére, az érte való tenni akarásra buzdított. Ezt a célt szolgálták az emigrációban megjelent lemezei, hangkazettái is, mint pl. A magyar költészet gyöngyszemei, a Kistestvéreim, magyar gyermekek, , de készített felvételt Mécs László, Wass Albert verseiből is. Ahogy ő fogalmazott, már hazatelepülése után: ”Minden erőnkkel meg kell védenünk a magyar kultúrát, mert az olyan kiváló, és olyan egyedülálló, és annyira a mienk.”
Az 1950-es évek derekán egy kanadai lap így írt körútjának egyik előadóestjéről: „„Kristályosan kitisztult előadó-művészete káprázatos színárnyalataival, varázslatosan megnyerő egyéniségének kifogyhatatlan kedvességével és melegségével szinte csodát művelt. Aki hallgathatta, gazdag élményeket vitt magával, aki elmulasztotta, pótolhatatlan veszteséget könyvelhetett el, s akik további körútja során még láthatják és hallgathatják – irigylésre méltók. Választékos összeállításában a magyar történelmet vonultatta el előttünk úgy, ahogy azt a költőink látták, élték, érezték… Szeleczky Zita szavain, könnyein és mosolyán keresztül hit, hazaszeretet, erő, bánat és humor zengett költőink lantján Balassától napjainkig… Ünnep volt ez a nap. A magyar költészet, a tanító, a feddő, a biztató, a derűosztó magyar vers ünnepe. Ünneppé tette ezt az a szeretet, az a szolgálni akarás, amellyel Szeleczky Zita munkája a világgá szórta hazátlan magyarok lelkét…”
Legsikeresebb műsora volt az az estje, melyben Magyar Rozika figuráját alakította – a hímes ruhás, külföldre szakadt falusi lányt, akivel mindenféle humoros dolgok esnek meg, s akinek az alakjában minden hontalan magyar magára ismerhetett. Ő maga így írt:”…Erről a Rozikáról tudjuk,hogy bármi történjék vele az Újvilágban,legyen jó, vagy rossz sorsa,sírjáig hű marad hazájához,népéhez, s becsületességével,dolgos két kezével csak dicsőséget szerez majd fajtájának-mint annyi és annyi „Magyar Rozika”akikkel útjaim során találkoztam…”
Az 1960-as években költözött az Amerikai Egyesült Államokba,s elkezdte készíteni lemezeit felnőtteknek és gyerekeknek.
l983-ban rajongói baráti körökbe tömörültek, akiket rendszeresen, körlevelekben tájékoztatott életének alakulásáról.
A rendszerváltozás nyomán, 1990 őszén, negyvenöt évi távollét után látogatott haza először. Tisztelői, rajongói boldogan köszöntötték, tömegek várták,hogy láthassák,beszélhessenek vele,újságcikkek jelentek meg róla,részt vett a Bajor Gizi Emlékmúzeum újranyitásán.
Ezután rendszeresen hazalátogatott, számtalan meghívásnak tett eleget, rajongói hallhatták, láthatták a Magyar Rádióban és Televízióban. Átvette gyémántdiplomáját, életműdíjat kapott.
1993-ban színművészi életművének elismeréséül a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. A Legfelsőbb Bíróság a népellenes bűntett vádja alól felmentette, az ellene hozott ítéletet megsemmisítette, s ezzel teljes rehabilitálásban részesítette.
1996-ban a Magyar költészet gyöngyszemei címmel a Kálvin téri református templomban tartott nagysikerű előadóestet, mely után így nyilatkozott:
„Nem győzöm hangsúlyozni: nagyszerű dolog, hogy magyarnak teremtett az Isten. Ennél nagyobb rang nincs. Büszke vagyok arra, hogy végre itthon is tolmácsolhatom irodalmunk nagyjait…”
1998 őszén, 83 évesen végleg hazaköltözött és Érden telepedett le. Az Itt élned, halnod kell!..parancsát követve nagyon hamar,túl hamar hagyott itt bennünket, 1999.július 12-én. Tisztelői augusztus elsején a Kálvin téri református templomban búcsúzhattak el tőle. Végső nyugalomra –kívánsága szerint-, a nekézsenyi családi sírboltba helyezték, őseihez, szüleihez és testvéreihez. 2000-ben megalakult az emlékét ápolni hivatott Szeleczky Zita Alapítvány.
2005. május 8-án avatták síremlékét a nekézsenyi temetőben. A dombormű Domonkos Béla alkotása, a síremlékre Zászlós Zsóka György szavait vésték:
“Szépséget a békében – hitet a háborúban, – vigaszt az összeomlásban, – reményt a hontalanságban…. Adhat-e valaki ennél többet nemzetének?”
2005.május 28-án itt Nekézsenyben megnyílt az életét, munkásságát bemutató Emlékház, a művésznő családi emlékeivel, személyes tárgyaival, művészetének relikviáival.
Balogh Béni, a Nekézsenyben született író-pedagógus a magyar gyermekirodalom kiemelkedő művelője, a szűkebb haza, Észak-Magyarország meseírója, mondaköltője volt, kortársa Szeleczky Zitának. Irodalmi emlékhelye a nekézsenyi könyvtárban megtekinthető.
Ő így emlékezett:
„Szíven ütött a hír: érdi otthonában elhunyt Szeleczky Zita színművésznő. S jött a másik hír: Annyi kényszerű számkivetettség után hazatér édesanyja mellé, a nekézsenyi temetőbe. Sajnos, betegségem miatt –bármennyire fájt is-nem lehettem ott a temetésen, abban a temetőben, ahol nemcsak a művésznő ősei, hanem az enyéim is nyugosznak…”
„Az 1940-es években még pataki diák voltam, tanítójelölt. Éppen otthon tartózkodtam, amikor az egyik nyári kora délutánon így szólt hozzám a bátyám: -Gyere elmegyünk Szeleczky Zitához! Most itthon van az édesanyjánál. Nagyot dobbant a szívem! Hogyne, Zita már híres színésznő volt… Amikor a Négyessy ház elé értünk, megjelent a két úri kisasszony: Olga és Zita. Bálint (bátyám) … bemutatott a két lánynak, de fölösleges volt, már hírből és látásból is ismertek. -Ő is jogász lesz?- kérdezte Olga. – Isten őrizz!- feleltem őszintén… Kijelentésemre Zita harsányan kacagott. -És akkor mi lesz fiatalember?- fordult érdeklődve felém. -Egyenlőre tanító, majd tanár, később újságíró. – Nagyszerű! -tapsolt Zita.- Csak akkor siessen, és majd írjon rólam szép, dicsérő kritikákat. – Majd igyekezni fogok -feleltem kamaszos öntudattal. Végigmenve a falun, kiértünk a magas Malomút tetőre…aztán elkezdtük énekelni…a Megyen már a hajnalcsillag lefelé című népdalt…Most pedig örökre hazatért a nekézsenyi dimbes-dombos temetőbe. És én még most is hallom a dalt: Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”
Ez az emlékezés-a teljesség igénye nélkül-, csak felvillanthatta Szeleczky Zita nehéz, küzdelmes, gyönyörű életét. Amikor 1956-ban a már említett rádiószózatban segítséget kért harcoló nemzetének, abban írta azt a rövid sort, amelyet ma is meggondolásra ajánlunk mindenki figyelmébe:”Csak hit van és cselekvés!”
Még 1982-ben írt hozzá egy verset Szedenits Jenő, költő, író mely Szeleczky Zitát egyszerűségében is nagyon meghatotta. E vers néhány sorával zárom ezt az emlékezést:
„Csillag voltál, csillag leszel,
Bárhol vagy és bármit teszel.
Te leszel a mi csillagunk,
Emlékünkben ápolgatunk…”
Kérjük utódainkat, ők is tartsák meg jó emlékezetükben Szeleczky Zitát és ápolják emlékét.       Köszönöm figyelmüket, megtiszteltetés volt számomra.

??????????

Bánfalvi Lászlóné Zsóka