Szeleczky Zita
1915.április 20. Budapest-1999.július 12. Érd
A XX. század kiemelkedő színművészének életútjáról, művészetéről ma már sok írott és elektronikus forrásból tájékozódhatunk. Megnézhetjük filmjeit, meghallgathatjuk versmondását, dalait, könyvek jelentek meg róla, s az Interneten is rengeteg információ áll a róla érdeklődő rendelkezésére.
Nem volt ez mindig így.
A múlt század második felében még sok rajongója élt köztünk, aki valaha élvezte színpadi játékát, látta filmjeit, olvasott róla a korabeli lapokban. A szerencsések, akik személyesen is találkoztak vele, életük végéig megőrizték ennek emlékét. Az emigráció évtizedeiben előadóestjein a világ minden részén élő magyarok könnyezve emlékeztek vele együtt szülőföldjükre.
A fiatalabb korosztály csak szülei, nagyszülei emlékezéseiből hallhatott róla, melyekben egy szép és bájos fiatal színésznő alakja sejlett fel a múltból, aki a XX. század kiemelkedő művésze, a magyar kultúra, a magyar irodalom elkötelezett tolmácsolója volt.
A rendszerváltozás után újra itthon lehetett imádott hazájában, azok között, akik ismerték és szerették.
Életrajza dióhéjban
1915.április 20-án született Budapesten, Szeleczky Emmánuel és Négyessy Amália harmadik, legfiatalabb gyermekeként. Apai és anyai ágon egyaránt több évszázadra visszavezethető múltú nemesi családok leszármazottja. Édesapja mérnök-vállalkozó, aki részt vett az Eger-Putnok vasútvonal építésében, s így ismerte meg Nekézsenyben a birtokos Négyessy Barnabás egyik lányát, Amáliát. Elemi népiskolai és leánygimnáziumi tanulmányai befejezése után 1933-ban nyert felvételt a Színiakadémiára, diplomáját 1936-ban kapta meg.1941-ig volt a Nemzeti Színház tagja. Szép színpadi szerepeket játszhatott, a Szentivánéji álom Titániájától, Tóth Marin át (A Noszty fiú esete Tóth Marival), Tamási Áron Énekes madarának Magdájáig. Az 1937-ben készült Méltóságos kisasszony című filmben kapott először filmszerepet, melyet ezután közel 30 film követett. Nagy sikert aratott többek között a Rózsafabot, a Sziámi macska, a Sok hűhó Emmiért, a Zenélő malom című filmekben. A filmrendezők szívesen dolgoztak vele, a közönség rajongott érte.
A háború idején kórházi szerepléseivel vigasztalta a sebesülteket, így lett a katonák, az egész nemzet „szőke kishúga”.
1945-ben elmenekült az országból, ahol később hazaárulással vádolták. Hosszas hányattatás után családjával 1948-ban Argentínába vándorolt. Létrehozta az ottani Magyar Nemzeti Színházat, s legfontosabb kötelességének tekintette a magyar kultúra ápolását az emigrációban:
”Én úgy érzem, hogy az Isten mindnyájunkat… valami céllal rendelt ide… Mindenki a tudása és tehetsége szerint kell, hogy szolgálja a magyar ügyet. Én tengereken, világrészeken át magammal hoztam a mi magyar költőink lelkét… a nevetést,a sírást…- az önmarcangolást és megbékélést…”
Az 1956-os magyar szabadságharc idején drámai kiáltvánnyal fordult a világ asszonyaihoz. Az argentínai elnök külön kihallgatáson fogadja, rádiókban és televíziókban szólal fel szeretett hazája érdekében.
A magyar vers szerelmese és hivatott tolmácsolója volt, aki nagy átéléssel szólaltatta meg a magyar költészet gyöngyszemeit. Bejárta Dél-Amerika, Kanada, az USA és Ausztrália magyarlakta városait, s fellépéseiben nemcsak megidézte a magyar haza felejthetetlen szépségeit, de mindig a haza szeretetére, az érte való tenni akarásra buzdított. Ezt a célt szolgálták az emigrációban megjelent lemezei, hangkazettái is, mint pl. A magyar költészet gyöngyszemei, a Kistestvéreim, magyar gyermekek, a Magyar Rozika Amerikában, de készített felvételt Mécs László, Wass Albert verseiből is. Ahogy ő fogalmazott, már hazatelepülése után: ”Minden erőnkkel meg kell védenünk a magyar kultúrát, mert az olyan kiváló, és olyan egyedülálló, és annyira a mienk.”
A rendszerváltozás nyomán, 1990 őszén, negyvenöt évi távollét után látogatott haza először.
1993-ban színművészi életművének elismeréséül a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. A Legfelsőbb Bíróság a népellenes bűntett vádja alól felmentette, az ellene hozott ítéletet megsemmisítette, s ezzel teljes rehabilitálásban részesítette.
1990 után rendszeresen hazalátogatott, számtalan meghívásnak tett eleget, rajongói hallhatták, láthatták a Magyar Rádióban és Televízióban.
1996-ban a Magyar költészet gyöngyszemei címmel a Kálvin téri református templomban tartott nagysikerű előadóestet, mely után így nyilatkozott:
„Nem győzöm hangsúlyozni: nagyszerű dolog, hogy magyarnak teremtett az Isten. Ennél nagyobb rang nincs. Büszke vagyok arra, hogy végre itthon is tolmácsolhatom irodalmunk nagyjait…”
1998 őszén végleg hazaköltözött és Érden telepedett le. Itt hunyt el 1999.július 12-én. Tisztelői augusztus elsején a Kálvin téri református templomban búcsúzhattak el tőle. Végső nyugalomra –kívánsága szerint-, a nekézsenyi családi sírboltba helyezték, őseihez, szüleihez és testvéreihez. 2000-ben megalakult az emlékét ápolni hivatott Szeleczky Zita Alapítvány.
- május 8-án avatták síremlékét a nekézsenyi temetőben. A dombormű Domonkos Béla alkotása, a síremlékre Zászlós Zsóka György szavait vésték:
“Szépséget a békében – hitet a háborúban, – vigaszt az összeomlásban, – reményt a hontalanságban…. Adhat-e valaki ennél többet nemzetének?”
2005.május 28-án Nekézsenyben megnyílt a Szeleczky Zita életét, munkásságát bemutató Emlékház, a művésznő családi emlékeivel, személyes tárgyaival, művészetének relikviáival.
A szeretett falu
– SZELECZKY ZITA VISSZAEMLÉKEZÉSEIBŐL-
Szeleczky Zita emlékeit hangkazettákra rögzítette, köztük a Nekézsenyhez kötődőeket is.
A teljesség igénye nélkül néhány idézet Jávor Zoltán: Hit és magyarság -Szeleczy Zita élete és művészete –című könyvéből, mely 2012-ben, Szegeden, a Délvidék Ház gondozásában jelent meg.
„Anyai nagyapám, Négyessy Barnabás földbirtokos volt Borsod megyében egy kis faluban, Nekézsenyben… Nagyanyámat Szakall Juliannának hívták. Édesanyám, Négyessy Amália nagyon szerette szüleit, különösen az édesanyját, aki szegényke egymás után szülte a gyerekeket, összesen tízet. Ennyi gyerek közt szétoszlott a vagyon, ami amúgy sem volt olyan nagyon nagy… Körülbelül 500 hold, amit a nagyapám keservesen gyűjtött össze, mivel a család 1848 után teljesen tönkrement. Dédnagyapám, miután a szabadságharc bukásával minden vagyonát elvesztette, elkeseredésében azt mondta: ”Egy olyan faluba fogok költözni, ami úgy el van dugva a világtól, hogy oda ellenség soha be nem teszi a lábát.” Ez volt Nekézseny, egy hegyekkel körülvett kis katlanban lévő falu, amely tényleg egyedül állt, nem volt benne más, csak egy református templom. A templomban a szószékkel szemben helyezkednek el a Négyessy család székei… Mi ünnepnaponként nagy büszkén, szépen, rendben bevonultunk a számunkra fenntartott padba. Jobbra ültek az asszonyok…, balra pedig a férfiak. Fölül a templom karzatán mindig egy kisfiú olvasta fel a zsoltárokat… Akkor szépen húzva elénekelték a régi zsoltárokat, mint a „Tebenned bíztunk eleitől fogva”…
„…Miután a nagyszüleim meghaltak, édesanyám egy idős nagynénivel élt együtt Nekézsenyben. Az édesapám mérnökként került oda. Ő építette az Eger és Putnok közötti vasútvonalat, amely gyönyörű, csupa töltés, csupa alagút. Olyan szép a táj, hogyha az ember vonaton megy, akkor az egyik oldalról a másikhoz szalad, hogy melyik vidéket nézze inkább. Erre roppant büszkék voltunk gyerekkorunkban, mert ha utaztunk, és az emberek élvezték, akkor mi odáig voltunk a büszkeségtől, hogy ezt a mi édesapánk építette. Ebben az ici-pici faluban, ahol még postahivatal sem volt, csak a református pap és még egy földbirtokos család, ismerkedtek meg a szüleim, majd édesapám felvitte édesanyámat Budapestre…”
„Gyerekkorunk legszebb élményei a nekézsenyi nyaralások voltak. Még állt a családi ház, egy nagy nemesi udvarház, mely szinte semmiben nem különbözött a magyar középnemesek falusi házaitól. Óriási négy szoba, amelyekből kettő elöl helyezkedett el, aztán következett az előszoba és egy konyharész, majd a másik két szoba, aztán megint egy konyha előszobával, s végül egy nyári konyha. A házhoz tartozott még rengeteg külső egység: belsőkert, külsőkert és megvolt még a szérű, az istálló, a csűr…”
„Emlékszem a gyönyörű nagy juhhodályra, ott volt a hegy aljában. Édesanyám sokat mesélt róla. Legalább 500 juha volt a nagyapámnak, mindenféle más állat mellett, mert ugye, tele volt az istálló mindennel. Még pincét is építettek a hegyoldalba, amelyben mindig nagyon hideg volt. A mi fantáziánkat ez mindig nagyon izgatta. Nagyon szerettünk a nagy juhhodályban játszani…”
„…Mi tehát nem egy üres házat látogattunk, hanem szerető embereket, akik a nehéz pesti időkben szinte életben tartottak bennünket a sok-sok csomag által…”
„…Visszatérve a nekézsenyi nyaralásainkhoz, esténként összeültünk az eperfa alatt és Erzsi néni a remek humorával falusi történeteket mondott nekünk. Sokat mesélt a családról, Magyarország történetéről, megismertük a csodás mondákat, legendákat és persze rengeteget mulattunk. Ha én úgy tudnék mesélni!..”
„Élveztük a nyarakat és mindig ott erősödtünk meg. Egészen iskolakezdésig ott maradtunk. Emlékszem a csodálatos gyümölcsökre, málnák, ribizlik… Az egyetlen szomorúságunk,hogy nem volt lehetőségünk a szabadban fürödni. Nagyon szerettünk úszni, ezért néha a három kilométerre levő Kövesberekbe jártunk ki, ami a falun átfutó kis pataknak egy kiszélesedése volt…”
„Ezek az élmények és alakok ma már gyerekesen hangzanak, de akkor nagy nyomot hagytak a lelkemben. Annyira megmaradtak és belém ívódtak, hogy később-amikor a színészetben arról volt szó, hogy egy parasztlányt kell alakítani vagy egy udvarház fiatal kisasszonyát, csak úgy előjöttek. Akkor még nem jutottam „nagynéni szerepekhez”,de ma nagyon jól el tudnám játszani Jolán nénit, vagy Erzsi nénit… Szerintem minden beépül az emberbe eltéphetetlenül… A ember a múltja nélkül semmit sem ér. Akinek nincs múltja, annak nincs se jelene, se jövője…”
Megyen már a hajnalcsillag lefelé…
-BALOGH BÉNI EMLÉKEI SZELECZKY ZITÁRÓL-
Balogh Béni, a Nekézsenyben született író-pedagógus –szül.1922-megh.2000- a magyar gyermekirodalom kiemelkedő művelője, a szűkebb haza, Észak-Magyarország meseírója, mondaköltője volt, kortársa Szeleczky Zitának. Irodalmi emlékhelye a nekézsenyi könyvtárban megtekinthető.
„Szíven ütött a hír: érdi otthonában elhunyt Szeleczky Zita színművésznő. S jött a másik hír: Annyi kényszerű számkivetettség után hazatér édesanyja mellé, a nekézsenyi temetőbe. Sajnos, betegségem miatt –bármennyire fájt is-nem lehettem ott a temetésen, abban a temetőben, ahol nemcsak a művésznő ősei, hanem az enyéim is nyugosznak…”
„Az 1940-es években még pataki diák voltam, tanítójelölt. Éppen otthon tartózkodtam, amikor az egyik nyári kora délutánon így szólt hozzám a bátyám: -Gyere elmegyünk Szeleczky Zitához! Most itthon van az édesanyjánál. Nagyot dobbant a szívem! Hogyne, Zita már híres színésznő volt… Amikor a Négyessy ház elé értünk, megjelent a két úri kisasszony: Olga és Zita. Bálint (bátyám) … bemutatott a két lánynak, de fölösleges volt, már hírből és látásból is ismertek. -Ő is jogász lesz?- kérdezte Olga. – Isten őrizz!- feleltem őszintén… Kijelentésemre Zita harsányan kacagott. -És akkor mi lesz fiatalember?- fordult érdeklődve felém. -Egyenlőre tanító, majd tanár, később újságíró. – Nagyszerű! -tapsolt Zita.- Csak akkor siessen, és majd írjon rólam szép, dicsérő kritikákat. – Majd igyekezni fogok -feleltem kamaszos öntudattal. Végigmenve a falun, kiértünk a magas Malomút tetőre…aztán elkezdtük énekelni…a Megyen már a hajnalcsillag lefelé című népdalt…Most pedig örökre hazatért a nekézsenyi dimbes-dombos temetőbe. És én még most is hallom a dalt: Megyen már a hajnalcsillag lefelé…”
Rózsafabot
-FILMVETÍTÉS –
Igó István nekézsenyi iskolaigazgató, karnagy, a település kulturális életének motorja évtizedeken át –szül.1920-megh.1996-, elbeszéléséből is tudjuk, hogy Szeleczky Zita 1940-ben és 1941-ben is nyaralt és pihent Nekézsenyben rokonainál. Emlékei szerint mindkét nyáron mozilátogatást szerveztek: 1940-ben Csernelyben, 1941-ben pedig Putnokon vetítették le a Rózsafabot című nagysikerű filmjét. A filmet-melyet Szeleczky Zita biztosított a vetítéshez-, így megnézhette a rokonság, az ismerősök, az itteni barátok is.
Ez a kis összeállítás-a teljesség igénye nélkül-, ízelítő Szeleczky Zita nehéz, küzdelmes, gyönyörű életéről. 1956-ban rádiószózatban kért segítséget harcoló nemzetének. Ebben írta azt a rövid sort, amelyet ma is meggondolásra ajánlunk mindenki figyelmébe:
„Csak hit van és cselekvés!”
-Bánfalvi Lászlóné-
FOTÓTÁR
(A képek magántulajdon részét képezik!)
Szeleczky Zita az 1940-es évek elején egy nyári vakáción
Az Emlékház bejárata
Az Emlékházban
A festményen a Magyar Rozika című estje fellépő ruhájában
Gyermekek között
Síremléke a nekézsenyi temetőben