Balogh Béni

1922. augusztus 1. Nekézseny-2000. Keszthely

Az elmúlt évszázad egyik nagy mesemondója, mondaköltője a „Vadócok a Bükkben” című önéletrajzi ihletésű egyik regényében így emlékszik szülőhelyére:

„Szülőföldem, a vadregényes Bükk szebbnél szebb tájai elevenednek meg e lapokon. A szelíd-erdős hegyekből a magos dombokra átváltó Bükkháton telt el életem első, számomra felejthetetlen 13 esztendeje. itt tanultam meg fehér arcú, kedves édesanyámtól az édes magyar nyelvet. Itt éltem át hegyi árvizeket, a fél falut csaknem elpusztító tűzvészeket. Itt tanultam meg a fényes-fekete palatáblán a betűvetést, hogy örökre a betűk szerelmesévé váljak. Itt locsolkodtam először, itt vittem májfát a kislányoknak, itt követtem el számtalan csínyt vadóctársaimmal – de itt tanultam meg a munka becsülését is. A kedves bükki tájtól, a drága szülőföldtől sosem szakadtam el. Sokszor gondolatban is otthon járok. A kékesszürke téli alkonyok, a tavaszi mélykék ibolyák, az aranysárga rétiboglárkák, a legelésző, riadt szemű őzek képe örökre a szívembe vésődött. Immár kitörölhetetlenül…”
Ez a könyv egy önéletrajzi elbeszélés-sorozat, a műfajnak abból a típusából, amelyben a történetek apró mozaikjaiból teljes ív rajza áll össze. Balogh Béni immár egy közel 100 évvel ezelőtti Nekézsenyben, a falusi gyerekek élménygazdag világában élte meg életének első évtizedét: a könyv ezt idézi meg. A mezítlábas, sok csínyt is elkövető, vásott kisfiú első emlékei – harcok, “legénykedések”, a mesék világából táplálkozó, riadt képzelgések, szülők, rokonok alakjai, korai segédkezés a háznál és leleményes játékok sora tűnik fel az elbeszélés-sorozat lapjain. Egy letűnt világ emlékei…
A jómódú gazdálkodó szülők fiuknak is hasonló sorsot szántak, ő azonban tanulni vágyott.
„…Ott hagytam a kéklő, erdős hegyeket, ott maradtak a kedves, régi cimborák, én pedig reménykedve, szívemben erős tűzzel elindultam a messzi városok felé…”

Életútja

A sajószentpéteri polgári iskola elvégzése után a sárospataki Református Tanítóképzőbe került, ahol 1942-ben kapta meg népiskolai tanítói oklevelét. A II. világháborúban 1943-tól katonaként szolgált, 1945.májusában szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1946-ban térhetett haza.
Budapesten járt a Pedagógiai Főiskola magyar-történelem szakára, de nem államvizsgázhatott, mert a szüleit kuláknak nyilvánították. 1957-ben rehabilitálták, így államvizsgát tehetett Szegeden, s megkapta tanári diplomáját. Tanított Ózdon, Délegyházán, Pilisborosjenőn, majd egészen 1983-ig, nyugdíjba vonulásáig Budapesten tanárként és könyvtárosként dolgozott.

Munkássága

Írásai, elbeszélései, meséi, mondái fiatal kora óta rendszeresen megjelentek különféle napilapok gyermekrovataiban, a Pajtás, és a Dörmögő Dömötör gyermeklapokban, valamint a Kisdobosban, melynek évekig külső munkatársa volt. Gyakran felidézte gyermekkora emlékeit, történeteinek színtere szülőföldje: a Bükk-hegység és a mögötte elterülő hegyes-dombos Bükkhát vadregényes vidéke.
Az első komoly elismerést az 1958-ban megjelent, Gyöngyhúrú citera című meseregénye hozta meg számára. Az 1971-ben megjelent, Éleskővár kincse című kötetben – mely máig is egyik legsikeresebb gyermekkönyve-, a bükki várak, városok, tájak tehát szűkebb hazánk múltját bemutató mondákat dolgozott fel.
Önéletrajzi ihletésű művei: a Vadócok a Bükkben (1984) és a Szivárvány a Sajó felett (1987) gyermekkora élményeinek állítanak emléket.

Különösen jelentősek a régi magyar mondákat, regéket feldolgozó munkái, többek között a Rablólovag aranyai, az Omló bástyákon hulló csillagok, de sikert arattak mesekötetei is: A hét oroszlán vára, A vadkörtefa királyfi.
Előbb a Millecentenárium évében, majd a Millenniumra készülve megjelentek válogatott művei: a Magyar regék és mondák, valamint a Magyar királymondák.
Büszke volt arra, hogy halála előtt nem sokkal, a Nagy magyar mesemondók sorozat Királyi mesék című kötetében Szép Ernő, Kolozsvári Grandpierre Emil és Kósa Csaba írásai mellett az ő tizenhárom mondája is helyet kapott.
Balogh Béni művei kitűnő humorúak, bővelkednek palócos nyelvi fordulatokban. Regéi, mondái, régi históriái szinte életre kelnek a könyvek lapjain: egyikük vidám, másikuk szomorú, a harmadik meg olyan titokzatos és izgalmas, mint egy krimi. Egyben azonosak: hűen tükrözik a magyar nép mesélő kedvét, képzeletének gazdagságát.

Szinte ars poétikájának tekinthetjük e sorait:

„…megerősödött bennem az a kemény hivatástudat, hogy a magyar gyermekeket a hazaszeretetre, a szülőföldhöz való mélységes ragaszkodásra neveljem.”

Nemcsak írt a gyerekeknek, de szívesen találkozott is velük, Kedves vendége volt könyvtáraknak, iskoláknak, találkozóin igazi mesemondóként varázsolta el a gyerekeket történeteivel.

Balogh Béni Irodalmi Emlékhely

2006.szeptember 26-án az író leszármazottainak, rokonainak, a megye könyvtárosainak jelenlétében nyílt meg Nekézsenyben, a régi iskola épületében a Települési Könyvtári Információs Pont, benne a Balogh Béni Irodalmi Emlékhely, ahol -könyvei mellett-, fényképek, személyes tárgyak idézik fel alakját.

Lánya, Dévényiné Balogh Gyöngyi a későbbiekben is támogatta a nekézsenyi könyvtár fejlődését, az állomány gyarapítását,ezzel is ápolva író édesapja nekézsenyi emlékezetét.

Egy mondáról a sok közül

Végül, egy részlet a Szépen szálló sólyommadár című, a Móra Kiadónál 1981-ben megjelent kötetéből, melynek egyik írása Nekézseny néveredetét így magyarázza:

Deédes és Nekese-részlet–

„…Ezután hét napig bolyongtak még a vadonban, amikor végre eljutottak a Bükkön túl, a mai Bükkhátra… Dimbesdombos, bokros terület volt ez. Csacsogó vizű kicsiny patakjaiban pisztrángok úszkáltak, cserfaerdeiben őzek és szarvasok tanyáztak. Halászhattak, vadászhattak itt az úzok! Ám Nekese nem elégedett meg ezzel. Vasat keresett. Talált is a mai Csernely-patak völgyében eleget, ahol aztán nemsokára kicsiny vasolvasztókat és kovácsműhelyeket létesített. Ám a pompás vasból csak munkaeszközöket, kapát, kaszát, baltát kovácsolhattak a népei. Így parancsolta
nekik. Az úz kovácsok híre hamarosan messzi földre elterjedt… Ám Deédes arany asszony sem volt tétlen! Ügyes kezű fehérnép volt, hát szőni-fonni tanította a lányokat, és az asszonyokat… Bizony, az ő vásznai is híresek lettek! Deédes és Nekese házasságából pedig sok szép gyermek született, akik a hosszú évek során benépesítették a Bükkhátot. A fejedelmi pár nevét pedig mind a mai napig két bükkháti község-Dédes és Nekézseny-őrzi.”

-Bánfalvi Lászlóné-

FOTÓTÁR
(A képek magántulajdon részét képezik!)

A fiatal író

Az Emlékhely megnyitásán

Az író lánya Dévényiné Balogh Gyöngyi az Emlékhely megnyitóján

Kis olvasói között

Szépen szálló sólyommadár

Vadócok a Bükkben